Még mielõtt 1703. június 16-án II. Rákóczi Ferenc szerény kíséretével átlépte volna a magyar határt a császári Haditanács Bécsbõl június 2-án levelet intézett Koháry Istvánhoz arról, hogy a császár Felsõ-Magyarországon a rablók és zendülõk kóborlásának megakadályozását kívánja, ezért megbízta Koháry ezredest, járjon el a parancs értelmében. Hat nappal késõbb Koháry is levelet írt Szécsénybõl Török András Nógrád vármegyei alispánnak a zászlók alá gyûlt kóborló tolvajok ügyében. Kifejtette, egyetértett azzal, hogy az elõzõ esztendõtõl a császár parancsára Nógrád vármegyében elkezdték megfogni a kóborló tolvajokat. A Tiszántúlon néhány ilyen tolvaj zászlók alá gyûlve kezdett kóborolni, s feldúlták néhány fõrend udvarházát, ennek megakadályozását szorgalmazta Koháry Nógrád vármegyében is.
A fejedelem július 30-ai tiszabecsi gyõzelme után a nógrádi nemesség elkezdett szervezkedni a „paraszt lázadók" ellen. Valószínûen augusztus 29-én szólította Rákóczi csatlakozásra e vármegyét is, ám a következõ nap a Losoncon tanácskozó vármegyei nemesség úgy döntött, hogy hû marad a királyhoz. A szeptember 4-én Gácson tartott nemesi közgyûlésen elrendelték, hogy a nemesség húzódjon Gács és Kékkõ várába, valamint Szécsény mezõvárosba. A fejedelem csapatai szeptember 2-án lépték át a vármegyei határt Füleknél. Miközben a nógrádi parasztság földesuraival ellentétben átállt, a három településre szorult nemesség napokon belül elszigetelõdött. Rákóczi vitézei októberben bevették a nemesi ellenállás három helyszínét, 13-án elõször a szécsényiek, majd 15-én a gácsiak adták át a várat, s végül 17-én a kékkõi erõsség is kapitulált. A Gácson lévõ nemesek mielõtt letették volna a hûségesküt a fejedelemnek, nyilatkozatot tettek, hogy nem önként, hanem fegyver által hódoltak meg, s nyilatkozatukat elhelyezték a garam-szentbenedeki konvent hiteleshelyi levéltárában, hogy bebiztosítsák magukat a szabadságharc bukása utáni idõkre. A Nógrád vármegyét irányító nemesség kisebb része elhagyva a vármegye területét megmaradt a császári oldalon úgy, mint Koháry István, a többség ellenben Török Andráshoz hasonlóan a szabadságharc szolgálatába állt.
Az 1705. esztendõ végéig II. Rákóczi Ferenc Nógrád vármegye területén többször megfordult. Az ittlétének emlékét õrzi a Szentén, 1704. november 25-én kelt levele (40.) is, amelyben országos érvényû rendeletét tette közzé a sóval való kereskedelmet illetõen. Talán a leghosszabb ideig akkor tartózkodhatott a vármegyében a szécsényi Borjúpást mezején, amikor az 1705. esztendõben a szeptember 12-tõl egészen október 3-áig tartó országgyûlésen vett részt. A fejedelem a szabadságharc folyamán azonban nemcsak a vármegyei határok között találkozhatott nógrádiakkal, hiszen számos nemes került a fejedelem közvetlen szolgálatába, s nemritkán az ország politikai, gazdasági, közigazgatási és katonai irányításának élére. A fejedelmi táborban személyes felkelõként jó néhány nógrádi nemes is megfordult, a lovasok között a nemesek által nagy számban kiállított zsoldosok harcoltak, míg a helyi parasztság gyalogos vitézeket küldött.
A nógrádi gyökerekkel rendelkezõ különféle személyek és II. Rákóczi Ferenc személyes találkozásai azonban nem mindig jelenthették a fejedelem és Nógrád vármegye hivatalos kapcsolatfelvételeit, hiszen a vármegyei közigazgatás fóruma a nemesi közgyûlés volt. Magánszemély nem, csak a közgyûlés tárgyalhatta Nógrád vármegyére vonatkozó hatállyal a fejedelmi utasításokat, s hozhatott rendelkezést a kiadott parancs végrehajtásáról, s intézkedhetett annak módjairól.
A szécsényi országgyûlés idején a vármegye három nemesi közgyûlést is tartott szeptember 19-én, 23-án, és október elsején, de arra nincs utalás, hogy ezeken részt vett volna maga a fejedelem is, sõt az említett közgyûléseken nem tárgyaltak a fejedelemtõl származó parancsot, legföljebb a szövetkezett rendek jobbára elõzõ napi végzéseit. A többi vármegyei közgyûlés helyszínétõl pedig más elfoglaltságai tartották távol a fejedelmet, így esély sem lehetett arra, hogy azokon megjelenjen. Mivel Rákóczi a vármegye nemesi közgyûléseit valójában nem látogatta, ezért a tényleges ügyintézés hivatalos formáját nem határozhatták meg a személyes találkozások. A két fél közötti kapcsolattartást, a különféle ügyek elintézését a levelekre, s különféle közvetítõ személyekre bízták.

Oldalszám: 368

Kiadási év: 2004