Franzstadtnak vége. Az én korosztályom Franzstadtja  már nem létezik. Megváltozott, átalakult. Jobb lett? Élhetőbb? Rosszabb? Elviselhetetlen? Kinek mi. Ám az kétségtelen, hogy a nagy székesfőváros szervesebb részévé lett. A Nagy körúton és a Hungária körúton belüli részei bizonyosan. Csak Franzstadt valahogy mégis igazabbnak hat, tűnik. Akkor is, ha egészen a kilencvenes évek végéig, vág) tán még ma is, Ferencvárost sokan még mindig Budapest külterületeihez sorolják.

Egykori franzstadti szomszédommal, Dobai Péter költővel fröccsöztünk régebben a Pipa utca egyik kocsmájában, nem sokkal azután, hogy megjelent a ferencvárosi színhelyeket is megéneklő Az Éden vermei című verseskötete (e könyv mottóját is ebből a könyvből választottam), amikor éjszakába nyúló beszélgetésünk vége felé tengerésztiszti határozottsággal kijelentette, hogy ő már sose menne el innen. Megértettem. Még akkor is, ha én elhagytam a Ferencvárost. Többször is. Más tájakra sodort az élet. De Franzstadthoz sohase lettem hűtlen. Nem enged, s én hagyom magam, végül is az embernek csak egy igaz szerelme lehet.

Tartalom

Budáról Pestre

Fészekrakás

Iskola az utcán

Labda-játék

A Duna és a partja

Gitárórák, gitárévek

Kövek,harangok,találkozások

A kisfröccs íze

Búcsúsorok

Oldalszám: 93

Kiadási év: 2018