A mű rendhagyó kísérlet Rembrandt bibliai és mitológiai tárgyakat feldolgozó képalkotó művészetének korszerű újraértelmezésére. Abból a feltételezésből indul ki, hogy a mester személyében – kivételes módon – egyidejűleg kétféle zsenivel – egyrészt a rajzoló-festő-rézkarcoló, másrészt a drámaszerző-dramaturg zsenialitásával – van dolgunk. E kétféle tehetség kombinációja olyan egészen eredeti művészi formát eredményezett, amelynek se előzménye, se folytatása nem volt a művészettörténetben. Rembrandt sajátos módszert dolgozott ki arra, hogy állóképeken konkrét drámai fordulatokat is ábrázolni lehessen: ezzel tette alkalmassá képeit a jól ismert régi történetek akár gyökeres átértelmezésére, a hősök sorsának újragondolására is. Emiatt e művek a művészettörténet bevett módszereivel, a stílusvizsgálat és az ikonológiai jelentéskutatás hagyományos eszközeivel nem is ragadhatók meg. A tanulmány részletes elemzést szentel a képszínpad szintaxisának, azoknak a nézőt orientáló képszervezési és technikai eljárásoknak, amelyek az események bonyolódását egy állóképen is követhetővé teszik a néző számára. Tizenkét – drámaként értelmezhető – mű önálló elemzése hivatott igazolni a “Rembrandt-dramatológia” életképességét. További öt tanulmány szolgál Rembrandt sajátos képalkotó gyakorlatának és technikai eljárásainak megvilágítására. A tanulmányokat végig szoros tudománytörténeti és módszertani reflexió kíséri.
Ez ​a vaskos kötet nem egy friss monográfia Rembrandtról: nem élet rajz, oeuvre-katalógus vagy kortörténeti áttekintés. Inkább egy művészet-történész tudományosan megalapozott, mégis rendhagyó ajánlata arra, hogy nézzük meg újra a jól ismert műveket – és gondoljuk újra, hogy nézőként mi is volna a teendőnk velük? Hogy rendhagyó, az abból is látszik, hogy a festmény a borítón nem Rembrandt saját kezű műve. A koppenhágai múzeum 1648-ban készült Krisztus Emmausban című képe tehetséges tanítványi munka – a szerző szerint mégis remekmű: megrendítő, kiábrándult, keserű látlelet az ember köznapi vakságáról. Mert – e könyv tézise szerint – a mester nemcsak festőként volt géniusz, hanem drámaszerzőként is: arra oktatta tanítványait is, hogy – mint itt is, egy bibliai történettel szembesülve – ne érjék be a készen talált vallási vagy erkölcsi szentenciákkal: nézzenek úgy a kép színpadára, mintha itt és most történő, nyitott kimenetelű drámák szemtanúi volnának. Rembrandt kifinomult képalkotói és dramaturgiai eszközöket fejlesztett ki arra, hogy bonyolult emberi konfliktusokat vigyen színre festményeken és rézkarcokon – oly módon, hogy elkötelezett nézője a cselekményt, a sorsok alakulását eseményszerűen végig is tudja követni. De a festmény mégsem színház – a laikus nézőnek, hogy megelevenedjen a dráma, itt aktívan játszania is kell. Igaz, ehhez – a történetek ismeretén túl – csupán odafigyelésre, fegyelmezett szemmunkára, empátiára és némi képzeletre van szüksége – a fáradságért viszont a megértés öröme, katartikus műélvezet kárpótolhat.

Rényi András elemző munkája igyekszik megkönnyíteni a belépést a képek rembrandti színpadára, a festett függöny mögé. Elemzései nyomán a művek virtuális terében nemcsak egy, a XVII. században fogant, de ma is shakespeare-i módon eleven világ tárul fel előttünk, hanem a képi médiumok egy olyan varázslatos játéktere is megnyílik, amely örökre rabul ejti azt, aki egyszer valóban belemerészkedett.

Rényi András (1953) művészettörténész, esztéta, egyetemi tanár, az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola Művészettörténeti Doktori Programjának vezetője.

Oldalszám: 808

Kiadási év: 2023