Mindig Anyám intézte az ünnepi üdvözlőlapok küldését a rokonoknak, ismerősöknek. Csak akkor jöttem rá, milyen hihetetlenül nehéz ez, amikor családalapításom után rám hárult e feladat. Olykor órákig gyötrődtem a képeslap fölött, hogy a szokványos sablonmondatok helyett valami kimondottan neki szólóval tiszteljem meg a címzettet. Hiszen sok esetben csupán ez a vékonyka fonál kötött össze egész éven át a rokonnal, a baráttal. Mivel az írás nehezen ment, megpróbáltam más módon, a képeslap átdolgozásával személyesebbé tenni az üdvözletét. így már akár sablonmondatok is lehettek a lap hátulján, mert a kép biztosított egyedi jelleget a megemlékezésnek.
Egy-két sikerültebb darab után kedvet kaptam a dologhoz. Különböző képeslapokat szedtem elő, és saját nyomataimból származó részleteket applikáltam rájuk. De a fordítottját is megcsináltam, amikor saját műveimből készült képeslapokra ragasztottam különböző „aktuális” motívumokat. Amikkel legszívesebben dolgoztam, azok a giccses levelezőlapok mint a régi karácsonyi üdvözlőlapok — és a politikai tartalmú képeslapok voltak — mint a Lenin életéről készült festmények sorozata.
Az egymással keveredő, eltérő kompozíciók illetve képrészletek átformálták, olykor átértelmezték az eredeti ábrázolást. Az össze nem illő motívumok humorossá tették a lapokat, szatirikussá és ugyanakkor önirónikussá is. S talán éppen ez az egyik legfontosabb jellemzőjük.
A humor oldószer. Nehéz helyzetekben oldja a feszültséget, ilyenkor a vesztésre álló könnyebben veszít, a győztes pedig nem akarja eltiporni ellenfelét. A humor oldja saját félelmeinket is, és segít elviselni a bajokat. Nem véletlenül született annyi ragyogó vicc például az ötvenes években.
Képeslapjaimnak kezdettől fogva volt egy ilyen célja, feladata is: mosolyra fakasztani, megnevettetni, hitében erősíteni barátaimat azokban az ugyancsak „nem mosolygós” időkben. Ezeken a műveken még a hatalom is összebékült munkásságommal. (Igaz, hogy Sztálinnal azért nem mertem volna tréfálni, úgy gondoltam Lenin elnézőbb lesz hozzám.)
Néhány évig tartott ez a „vicchullám". Miért? Ki tudja. A lélek kisördögei erre inspiráltak magam és barátaim szórakoztatására.
Művészettörténészek, bocsássák meg nekem!
Deim Pál

Oldalszám: 74

Kiadási év: 1993