A szőlészeti-borászati szakírók állítása szerint évszázadok óta szokás Tokaj-Hegyalján a jobb évjáratú borok lepalackozása. A szőlősgazda ily módon félretett magának a kiváló nedűkből ünnepélyes alkalmakra: keresztelőre vagy esküvőre. Más nézet szerint a bor hosszú ideig való eltartása kényszerítette palackozásra a termelőket, mert hordókban csak legfeljebb négy évig ajánlatos a bort tartani, ugyanis ennyi idő alatt érik be. Ezt követően állandóan veszít az értékéből, „elöregszik”, ahogyan mondani szokták. Különösen az édes boroknál nagy az „elöregedés” veszélye, mert pár év múltán az aszú, vagy az édes szamorodni száraz borrá forrná ki magát. Érdekes módon a palackozás okainak felsorolásakor a kereskedelmi szempontok nem játszottak szerepet, ami nyilvánvalóan arra az okra vezethető vissza, hogy még a 19. század közepéig is a hordókban történő értékesítés volt az uralkodó, s csak ezt követően alakult ki a mindmáig ismert félliteres tokaji borospalack forma, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a tokaji árusítása, általános fogyasztásra alkalmassá tétele. Pedig már 1793-ban felhívta a londoni osztrák követ báró Vay Miklós figyelmét arra, hogy a nagyobb értékesítés megkövetelné a bor palackozását, „mert az angol nem tart pincében bort, hanem ha kell, palackszámra hozatja”.

Oldalszám: 16

Kiadási év: 2003